Gaál
László, honvédtábornok
(1810-1850)
Szabadságharcunknak
ismét egy jeles bajnokát mutatjuk be, ki kezdettől végig kitartón, hősiesen
küzdött ama nagy napok csatamezején s az utósó csatából sem távozott el, hanem
katonái vitték el fegyverekre fektetve, ballábát elveszítvén. Azután nyugodtan
szenvedhetett kórágyán; dobok, trombiták, ágyúk moraja nem háboríthatta harcos
lelkét. A legutolsó csaták egyikében, Temesvárhoz közel, 1849. aug. 9-dikén,
Kis-Becskereknél, hol a jobb szárnyat képezé hadtestével, egy 12 fontos
ágyúgolyó elszakítá ballábát a bokáig.
Gaál László
N.-Kőrösön született 1810. január 18-án. Atyja Gaál József volt, anyja pedig Papp Mária, ki szeretett fia halála után még sok
évig szegény elvonultságban élt Kőrösön. Nehány év előtt halt meg, s a városi
tanács megemlékezvén a tisztes anya nagyérdemű fiáról, az elhunytat a város
közköltségén fényesen akarta eltemettetni, de az akkori időkben ez nem
történhetett meg. Egyszerűen temették el, nehogy a gyászünnepélyben tüntetést
lássanak.
A gyermek
Gaál L. szülővárosában végezte iskoláit, s a jogtudományokra
Pestre jött, de a nyugtalan, élénk ifjú nem sokára (1828) mint kadét, az
Eszterházy-ezredbe lépett. A kadétvizsga alkalmával az ezred tulajdonosának,
hg. Eszterházynak igen megtetszett a csinos külsejű ifjú, s felszólítá: hogy
megyéje által magát a magyar testőrséghez ajánltassa. Ez meg is történt s Gaál
három évig volt testőr. Innen a Don Miguel ezredbe lépett
mint főhadnagy; öt év múlva kapitány lett. Az 1848-ki események Aradon
találták, hol a derék, józan gondolkodású, hazafias érzelmű kapitányra most igen sokan emlékeznek még. Ottani tartózkodása alatt
annyira megnyerte az aradiak szeretetét, hogy később a város és megye a magyar
kormánytól őt kérte Aradra várparancsnoknak.
Gaál
már-már ki akart lépni a szolgálatból, s csöndesen visszavonulva a családi
életben keresni az élet örömeit. Arája a nemeslelkű Beniczky Terézia volt, ki
később szép lelkének egész ragaszkodását oly fényesen bizonyította be. Ekkor
történtek a márciusi, s az ebből kifolyó többi események. Gaál lemondva egy
időre a családi élet boldogságáról, mely oly nő oldala mellett várt reá, mint
Beniczky Terézia, hazájának ajánlotta föl szolgálatát. Gaált kevés idő múlva,
mint az aradi nemzetőrök őrnagyát találjuk. Legelső ízben a paulisi és világosi
zajongó oláhság megfékezésére indult. A szabadságharc küzdelmeiben itt látták
először szürke lován, s itt nevezték el "szürke lovas"-nak.
Bajos volna
őt mindazon csatákban követni, melyekben részt vett. A nyár folyamán a bácskai
hadjárat egyik tevékeny részese volt. Sokszor találkozunk vele Bem és Perczel
mellett. Ez utóbbival ostromolta Szt.-Tamást, Bem mellett
pedig két ízben volt Erdélyben. Gaál nem azok közé a tábornokaink
közé tartozik, kiknek nevéhez nagy döntő csaták vannak fűzve; ő egyike azon
jeles hősöknek, kik nélkül csatát nem lehet vívni, vagy legalább nem lehet
megnyerni.
Midőn első
ízben ment Erdélybe Bem segítségére, ez útjában egy szomorú epizód történt,
mely az akkori felizgatott nemzetiségi fanatismus szomorú példája. Halmágyon
egy székely figyelmeztette, hogy az oláhok három nap előtt a község egyik
pincéjébe 32 magyart temettek el elevenen. Gaál meg is találta e helyet.Az
elzárt pincében 32 karóhoz egy-egy magyar volt kötve, előttük
pedig nagy fölterített asztal állott, megrakva ételekkel. Az asztalon lámpa
égett. A szerencsétlenek már három nap óta nem ettek semmitt s arra voltak
kárhoztatva, hogy az éhhalál kínjai közt megrakott asztalt lássanak maguk
előtt.
Részt vett
a piski csatában s Bem 1849-i téli hadjáarában. Február utolsó napjaiban
rendeletet kapott a minisztériumtól, hogy a már egészen elveszett Bácskába
siessen, hogy Szabadkát védelmezze, s Gál márc. 2-ikán már Szabadkán volt.
Éppen a legjobbkor érkezett. A szerbek épp akkor rendeltették meg Szabadkán,
hogy márc. 4-ikére 8000 ember számára élelemről gondoskodjanak. A zavar és
ijedtség nagy volt. De az a 8000 ember nem ment be Szabadkára. Márc. 4-kén Gaál
ment elibök, s fényes csatát nyert és sok hadizsákmányt ejtett. Szabadka városa,
hogy leróhassa háláját, 20 hold földet ajánlott föl Gaálnak, de Gaál az okmányt
csak jobb időkben akarta aláírni.
A
szabadkaiak bizonyára emlékeznek még erre és fel
fogják használni a most már nyílt alkalmat - midőn a megyék és városok mindazon
jeleseknek, kiknek a szabadságharcból övéiknek mondhatnak, - hogy Gaál iránt a
hála adóját és a kegyeletet leróhassák.
Gaál a
szabadkai csata után (márc. 16.) ezredes lett, néhány nap múlva
pedig a magyar érdemjel kis keresztjét kapta, s a IV. hadtest első hadosztály
parancsnokságát. Aztán Perczellel csatlakozott a szerbek ellen, majd meg Bemmel
a Bánátban.
A nyár
folytán a tisszamelléki hadjáratban vett részt Perczellel, s ugyancsak Perczel
helyett a hadügyminiszter őt bízta meg a sereg főparancsnokságával. Oly tény
ez, mely világosan mutatja, hogy Gaál - ki ekkor 39 éves volt, - mily
jelentékeny hőse szabadságharcunknak. Ez júl. végén történt Kecskeméten.
Jegyeséhez ez időben írt egyik levelében vígasztalólag írja: "Istenben
való bizodalmam, irántad hű szerelmem lehetetlen hogy elhagyjon. Sok veszélyen
mentem keresztül, de golyó még eddig számomra nem öntetett."
Fájdalom,
már meg volt öntve, s néhány nap múlva (aug. 9-ikén) a temesvári csatában
Kis-Becskereknél lábát sodorta el. Ez volt 33-ik csatája, melyben részt vett.
Hű katonái nem akarták az ellenség kezében hagyni, másfél óráig vitték
puskákon, míg Lázár Vilmos ezredes kocsiját ajánlva föl neki, azon jutott a
sebesült Remetéig, hol bal lábát térd alatt hamarjában elvágták, s aztán tovább
vitték egy oláh kocsin, mígnem Bulcsra ért, hol a derék b. Fechtig nem gondolva
a veszélylyel, mely egy magyar tábornok befogadása miatt érhette, kastélyában
ápolta. A haza ügyének elveszte mélyen lesujtá és ehhez járult testi fájdalma
is. E szomorú napokban egy fénysugár vigasztalta. Hű jegyese, amint értesült
vőlegénye szerencsétlenségéről, nem gondolva semmi veszélylyel, mely reá
várhatott, sok viszontagság közt fölkereste vőlegényét, ápolója, vigasza és
neje lett, hogy megossza vele sorsát, azt a bizonytalan sorsot, mely meglehet,
hogy a bitóhoz vagy legjobb esetben a száműzetésbe vezeti. A gyöngéd kezek
alatt felüldült Gaál, s mankó segélyével járhatott. Még mindig a derék báró
vendége volt.
Egy
véletlen baleset határozott Gaál bizonytalan sorsa fölött. Elbukott a szobában
s megsérté a hegedő láb sebeit. Erős láz rohanta meg, s 1850. febr. 25-én - 36
órai betegség után - neje karjai közt szállt el nemes lelke.
Sírja
fölött az ottani kath. plébános, Farkas Mihály mondott beszédet és beültette a
sírt virágokkal.
Gaált, midőn
már el volt temetve, akkor érte utol az üldözés és nem volt nyugta a sírban.
Báró
Fechtignek volt egy cseh erdésze, ki hasznot akart húzni abból, hogy uránál egy
sebesült magyar tábornok talált menhelyet. Följelenté az egészet, azzal a
hozzáadással, hogy a bárónak egy kocsisa halt meg s azt temették el Gaál
helyett, hogy a tábornok így meneküljön meg az üldöztetésektől. Temesvárról
tehát katonákat küldtek Bulcsra s egy orvost. A katonáknak utasítása volt
elfogni és vasba verni a bárót, ha legkisebb gyanust találnak, az orvosnak pedig Gaál holtestét kellett fölásatni a sírból és
megállapítani a személy ugyanazonosságát. Az orvos különben is jól ismerte
Gaált.
Felbontották
a sírt, de minden arra mutatott, hogy Gaál tábornok holttestét háborították. A
bárót fogva Temesvárra vitték, de néhány nap múlva ismét szabadon bocsáták.
N.Kőrös, hol Gaál született és Szabadka, melynek oly nagy
szolgálatot tett, bizonyára meg fognak emlékezni Gaál tábornok sírja felől,
mely a Maros mellett, a bulcsi temetőben emelkedik.
Gyurinka
Antal: Hazánk s a Külföld, 1868. április 9., 4.
évfolyam, 15. szám