Gaál László, honvédtábornok

(1810-1850)

 

Szabadságharcunknak ismét egy jeles bajnokát mutatjuk be, ki kezdettől végig kitartón, hősiesen küzdött ama nagy napok csatamezején s az utósó csatából sem távozott el, hanem katonái vitték el fegyverekre fektetve, ballábát elveszítvén. Azután nyugodtan szenvedhetett kórágyán; dobok, trombiták, ágyúk moraja nem háboríthatta harcos lelkét. A legutolsó csaták egyikében, Temesvárhoz közel, 1849. aug. 9-dikén, Kis-Becskereknél, hol a jobb szárnyat képezé hadtestével, egy 12 fontos ágyúgolyó elszakítá ballábát a bokáig.

Gaál László N.-Kőrösön született 1810. január 18-án. Atyja Gaál József volt, anyja pedig Papp Mária, ki szeretett fia halála után még sok évig szegény elvonultságban élt Kőrösön. Nehány év előtt halt meg, s a városi tanács megemlékezvén a tisztes anya nagyérdemű fiáról, az elhunytat a város közköltségén fényesen akarta eltemettetni, de az akkori időkben ez nem történhetett meg. Egyszerűen temették el, nehogy a gyászünnepélyben tüntetést lássanak.

A gyermek Gaál L. szülővárosában végezte iskoláit, s a jogtudományokra Pestre jött, de a nyugtalan, élénk ifjú nem sokára (1828) mint kadét, az Eszterházy-ezredbe lépett. A kadétvizsga alkalmával az ezred tulajdonosának, hg. Eszterházynak igen megtetszett a csinos külsejű ifjú, s felszólítá: hogy megyéje által magát a magyar testőrséghez ajánltassa. Ez meg is történt s Gaál három évig volt testőr. Innen a Don Miguel ezredbe lépett mint főhadnagy; öt év múlva kapitány lett. Az 1848-ki események Aradon találták, hol a derék, józan gondolkodású, hazafias érzelmű kapitányra most igen sokan emlékeznek még. Ottani tartózkodása alatt annyira megnyerte az aradiak szeretetét, hogy később a város és megye a magyar kormánytól őt kérte Aradra várparancsnoknak.

Gaál már-már ki akart lépni a szolgálatból, s csöndesen visszavonulva a családi életben keresni az élet örömeit. Arája a nemeslelkű Beniczky Terézia volt, ki később szép lelkének egész ragaszkodását oly fényesen bizonyította be. Ekkor történtek a márciusi, s az ebből kifolyó többi események. Gaál lemondva egy időre a családi élet boldogságáról, mely oly nő oldala mellett várt reá, mint Beniczky Terézia, hazájának ajánlotta föl szolgálatát. Gaált kevés idő múlva, mint az aradi nemzetőrök őrnagyát találjuk. Legelső ízben a paulisi és világosi zajongó oláhság megfékezésére indult. A szabadságharc küzdelmeiben itt látták először szürke lován, s itt nevezték el "szürke lovas"-nak.

Bajos volna őt mindazon csatákban követni, melyekben részt vett. A nyár folyamán a bácskai hadjárat egyik tevékeny részese volt. Sokszor találkozunk vele Bem és Perczel mellett. Ez utóbbival ostromolta Szt.-Tamást, Bem mellett pedig két ízben volt Erdélyben. Gaál nem azok közé a tábornokaink közé tartozik, kiknek nevéhez nagy döntő csaták vannak fűzve; ő egyike azon jeles hősöknek, kik nélkül csatát nem lehet vívni, vagy legalább nem lehet megnyerni.

Midőn első ízben ment Erdélybe Bem segítségére, ez útjában egy szomorú epizód történt, mely az akkori felizgatott nemzetiségi fanatismus szomorú példája. Halmágyon egy székely figyelmeztette, hogy az oláhok három nap előtt a község egyik pincéjébe 32 magyart temettek el elevenen. Gaál meg is találta e helyet.Az elzárt pincében 32 karóhoz egy-egy magyar volt kötve, előttük pedig nagy fölterített asztal állott, megrakva ételekkel. Az asztalon lámpa égett. A szerencsétlenek már három nap óta nem ettek semmitt s arra voltak kárhoztatva, hogy az éhhalál kínjai közt megrakott asztalt lássanak maguk előtt.

Részt vett a piski csatában s Bem 1849-i téli hadjáarában. Február utolsó napjaiban rendeletet kapott a minisztériumtól, hogy a már egészen elveszett Bácskába siessen, hogy Szabadkát védelmezze, s Gál márc. 2-ikán már Szabadkán volt. Éppen a legjobbkor érkezett. A szerbek épp akkor rendeltették meg Szabadkán, hogy márc. 4-ikére 8000 ember számára élelemről gondoskodjanak. A zavar és ijedtség nagy volt. De az a 8000 ember nem ment be Szabadkára. Márc. 4-kén Gaál ment elibök, s fényes csatát nyert és sok hadizsákmányt ejtett. Szabadka városa, hogy leróhassa háláját, 20 hold földet ajánlott föl Gaálnak, de Gaál az okmányt csak jobb időkben akarta aláírni.

A szabadkaiak bizonyára emlékeznek még erre és fel fogják használni a most már nyílt alkalmat - midőn a megyék és városok mindazon jeleseknek, kiknek a szabadságharcból övéiknek mondhatnak, - hogy Gaál iránt a hála adóját és a kegyeletet leróhassák.

Gaál a szabadkai csata után (márc. 16.) ezredes lett, néhány nap múlva pedig a magyar érdemjel kis keresztjét kapta, s a IV. hadtest első hadosztály parancsnokságát. Aztán Perczellel csatlakozott a szerbek ellen, majd meg Bemmel a Bánátban.

A nyár folytán a tisszamelléki hadjáratban vett részt Perczellel, s ugyancsak Perczel helyett a hadügyminiszter őt bízta meg a sereg főparancsnokságával. Oly tény ez, mely világosan mutatja, hogy Gaál - ki ekkor 39 éves volt, - mily jelentékeny hőse szabadságharcunknak. Ez júl. végén történt Kecskeméten. Jegyeséhez ez időben írt egyik levelében vígasztalólag írja: "Istenben való bizodalmam, irántad hű szerelmem lehetetlen hogy elhagyjon. Sok veszélyen mentem keresztül, de golyó még eddig számomra nem öntetett."

Fájdalom, már meg volt öntve, s néhány nap múlva (aug. 9-ikén) a temesvári csatában Kis-Becskereknél lábát sodorta el. Ez volt 33-ik csatája, melyben részt vett. Hű katonái nem akarták az ellenség kezében hagyni, másfél óráig vitték puskákon, míg Lázár Vilmos ezredes kocsiját ajánlva föl neki, azon jutott a sebesült Remetéig, hol bal lábát térd alatt hamarjában elvágták, s aztán tovább vitték egy oláh kocsin, mígnem Bulcsra ért, hol a derék b. Fechtig nem gondolva a veszélylyel, mely egy magyar tábornok befogadása miatt érhette, kastélyában ápolta. A haza ügyének elveszte mélyen lesujtá és ehhez járult testi fájdalma is. E szomorú napokban egy fénysugár vigasztalta. Hű jegyese, amint értesült vőlegénye szerencsétlenségéről, nem gondolva semmi veszélylyel, mely reá várhatott, sok viszontagság közt fölkereste vőlegényét, ápolója, vigasza és neje lett, hogy megossza vele sorsát, azt a bizonytalan sorsot, mely meglehet, hogy a bitóhoz vagy legjobb esetben a száműzetésbe vezeti. A gyöngéd kezek alatt felüldült Gaál, s mankó segélyével járhatott. Még mindig a derék báró vendége volt.

Egy véletlen baleset határozott Gaál bizonytalan sorsa fölött. Elbukott a szobában s megsérté a hegedő láb sebeit. Erős láz rohanta meg, s 1850. febr. 25-én - 36 órai betegség után - neje karjai közt szállt el nemes lelke.

Sírja fölött az ottani kath. plébános, Farkas Mihály mondott beszédet és beültette a sírt virágokkal.

Gaált, midőn már el volt temetve, akkor érte utol az üldözés és nem volt nyugta a sírban.

Báró Fechtignek volt egy cseh erdésze, ki hasznot akart húzni abból, hogy uránál egy sebesült magyar tábornok talált menhelyet. Följelenté az egészet, azzal a hozzáadással, hogy a bárónak egy kocsisa halt meg s azt temették el Gaál helyett, hogy a tábornok így meneküljön meg az üldöztetésektől. Temesvárról tehát katonákat küldtek Bulcsra s egy orvost. A katonáknak utasítása volt elfogni és vasba verni a bárót, ha legkisebb gyanust találnak, az orvosnak pedig Gaál holtestét kellett fölásatni a sírból és megállapítani a személy ugyanazonosságát. Az orvos különben is jól ismerte Gaált.

Felbontották a sírt, de minden arra mutatott, hogy Gaál tábornok holttestét háborították. A bárót fogva Temesvárra vitték, de néhány nap múlva ismét szabadon bocsáták.

N.Kőrös, hol Gaál született és Szabadka, melynek oly nagy szolgálatot tett, bizonyára meg fognak emlékezni Gaál tábornok sírja felől, mely a Maros mellett, a bulcsi temetőben emelkedik.

Gyurinka Antal: Hazánk s a Külföld, 1868. április 9., 4. évfolyam, 15. szám